Mindenszentek ünnepén a magyar labdarúgás kiválóságaira emlékezünk.
Ady Endre: Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
Mindenszentekkor és halottak napján mindig megállunk egy pillanatra, hogy fájó, ám annál hálásabb szívvel emlékezzünk azokra, akik már nincsenek közöttünk. A futball nagy családjában is akadnak olyan közelebbi vagy távolabbi „rokonaink”, akinek testét kénytelenek voltunk ugyan elengedni, de lelkük, szellemiségük mind a mai napig utat mutat a számunkra, távolról vezérli lépteinket. Ilyen volt Puskás Ferenc, aki amellett, hogy a legjobb volt abban, amit hívatásának választott, emberként is a létező legjobb példát állította elénk.
A Puskás Intézet az Aranycsapat-vándorkiállítások során próbál méltó emléket állítani Puskás Ferencnek és társainak. Emberek sokasághoz eljuttatva a hit és a remény igéjét, amelyet az Aranycsapat is jelképezett az 1950-es években, a kommunista diktatúrában.
